Jó rég nem jártam erre.

Elég sokáig bírtam break-down nélkül. Isten az atyám jól éreztem magam. Aztán tegnap elkapott a nyavalya.

Ha visszagondolok az elmúlt (több mint) fél évre, sőt lassan egyre, sok minden változott. Gyakorlatilag minden átalakult körülöttem. Hihetetlen mód hálásnak kéne lennem. És vagyok is. Azt hiszem. De nem egyszerű.

A múlt nyár a lehető legrosszabbul indult, de végül a legnagyobbat nyertem rajta. Igazi barátokat és szerelmet, onnan ahonnan nem vártam. Gondolta a fene. Nagyszerű barátaim lettek, nem is kevés. Az elmúlt 22 év alatt egy kezemen meg tudtam számolni a barátaimat. Nem vicc, nem tolongtak értem. De nem ez a lényeg. Hanem a lelkem meg az agyam nem tud mit kezdeni ennyi emberrel. Arról nem beszélve, hogy milyenek ezek az emberek.

Sose tartottam magam sokra, mindig távolról figyeltem a szerencséseket, az avatott művészlelkeket egymás között, vagy azt, ahogy egy-egy régi barátom és ismerősöm beékelődött közéjük. És sosem lepett meg igazán, hogy engem nem hívtak meg. Egészen tavaly nyárig meggyőződésem volt, hogy én 10 percnél tovább nem tudnék elszórakoztatni ilyen kaliberű embereket. Majd pont én, mi? Magamban elkönyveltem a tényt, hogy a majdani párom, a barátaim mind hozzám hasonló uncsi alakok lesznek, talán tanárok vagy ilyesmik (nem mintha baj lenne azzal, ha valaki tanár, félre ne értsétek, tanárnak lenni nem semmi, úúúristen) , semmi nagy kaland. És magamat is ehhez mértem.

Ehhez képest itt vagyok, körülvesz egy kupac kreatív pofi, akik zenészek, meg képzőművészek, festők és képregényrajzolók, akik távolról sem olyanok akikhez szokva vagyok, még akkor is, ha nagyrészt szuperhős-szerű életet élnek, nappal normálisként dolgozva, este pedig fáradtságot nem sajnálva előkapják a titkos fegyvereket, a gitárokat és az ecseteket.

Én meg csak bámulok, hogy hogy kerültem ide. Hogy valamiért ezek különleges arcok valamiért nem bánják a társaságom. Velem, aki sosem volt járatos a különlegesek táborában, szeretnek beszélgetni. És ahogy most végig gondolom, hogy a legjobb barátaim, a párom, mind művészek, nem győzök hálálkodni a szerencsémnek, hogy ilyen jó dolgom van. Hogy eltekintve attól, hogy átlagon felüli emberek vesznek körül, ráadásul igazi barátokat nyertem. Nem olyanokat, mint anno 8. osztályban, hogy a legjobb barátnőm is beállt néha azok közé, akik szünetben leszedték a cipőmet a lábamról és kitették az ablakba az első emeleten.

És itt jön a képbe a borulás. Megérdemlem én ezt? Nem kéne nekem is felmutatnom valamit, hogy én sem vagyok egy pite a sarokban, aki csak figyel. Miért érzem úgy, hogy kevés vagyok ehhez? Hogy kevés vagyok hozzájuk képest, holott pontosan tudom, hogy ez csak a saját kényszerképzetem, hogy nekik ez sose fordulna meg a fejükben. És mégis nyomást érzek. Hogy illene lépést tartani velük. Pedig - állítólag- nem vagyok lemaradva.

vége.